4 perc olvasási idő

A média ontja magából a „bícsbádi” ideáljait, frusztrációt okozva a sokszor hamis képekkel. Nekem
az egészséges életmód nem a magamutogatásról, nem a kockás hasról szól. Sokkal több annál. Egy
életformává alakult, amiben az önismeretemnek is óriási szerepe van. Hogy hogy állok ma? Így:

Az egész folyamat belül indult el. Meghúztam a határaimat, felismertem, hogy kit és mit engedek be
a lelkembe. Előtérbe helyeztem a saját lelki épségemet. Nem önzőségre gondolok, hanem az
egészséges határok megtartására: mi az, amit hagyok és mi az, amire nemet mondok.
Idén tavasztól kezdtem újra ezt az utat. A kezdetekkor, amikor az étkezésre is jobban odafigyeltem,
érdekes módon, nem éreztem különösebb nehézséget. Annyira felszabadult a lelkem, hogy szinte
éreztem, mit és mennyit egyek ahhoz, hogy célt érjek.
Az edzésekbe szépen, fokozatosan egyre jobban belepakoltam magam. Crossfiten nagyobb súlyokat
emeltem, a futások alkalmával magasabbra kezdtem emelni a térdem és alkalomról – alkalomra
gyorsulok. Kiegészítésképpen melléjük bejött a pilates is. (Az első tapasztalataimról itt írtam.)

Élvezem az utazás minden pillanatát, az idevezetőt is és a továbbvezetőt is egyaránt fogom. No, de
merre is van a tovább?

A nem is oly távoli jövő

A kitűzött célom felé vezető útnak kb. a felénél járok. Tavaly a lelki terheim miatt nem sikerült
semmilyen hosszútávfutást lefutnom. Két félmaratonra is beneveztem, ám egy hónappal a rajtok
előtt átneveztem 12, illetve ősszel a 10 kilométeres távra. Kisebb csalódást éreztem, ám megtaláltam
ezekben is az örömöt. Futhattam, még ha lassan is, de mozogtam.

Idén már egy félmaratont lefutottam. Szeptemberben pedig újra 21 kilométeren álltam rajthoz. Két
dolog miatt volt fontos mérföldkő számomra ez az újabb hosszútávfutás. Egyrészt, mert
terep félmaratonról van szó és ezt a világot még most kezdem megismerni igazán. A hétvégi hosszú
futásaimat igyekszem terepen tölteni. Számomra ez egy óriási kaland. A fák között suhanni, a
köveken ugrálni, emelkedőn kaptatni, lejtőn szárnyalni.
Másrészt azért is mérföldkő, mert visszatérek lassan a „versenysúlyomhoz”. Ahhoz az állapothoz,
amikor legelőször futottam 21 kilométert 2017-ben a Vivicittán.

Ez egy életmód

Ma 14 kilóval vagyok könnyebb, mint tavasszal az Öböl Félmaraton időpontjában. A súlyom
vesztésével egyenes arányban nőtt az önbizalmam. Akkor azt írtam egy posztban, hogy egy
megküzdési ösztön és hit tart az utamon. Igaz, féltem, hogy visszacsúszok és hagyom elveszni az
eddigi munkát. A célkitűzésem azonban annyira erős lett, hogy a ráfókuszálás úton tartott és tart.

A futást érzem a lelkemmel leginkább harmonizáló sportnak. A hosszútávfutást pedig egy coaching
folyamathoz tudom hasonlítani. Van egy induló csomagom: hit, kitartás, kíváncsiság, erő. A kitűzött
cél pedig a lefutni kívánt táv hossza. Miután megvan a kezdet- és a végpont, már „csak” össze kell
kötni őket. Milyen lépéseket teszek meg annak érdekében, hogy célba érjek, mikor frissítsek, milyen
tempóban haladjak? Majd felemelem a lábam és elindulok.

A mozgás újbóli felfedezése életre szóló élményekhez juttat. Számomra, aki az iskola kört alig bírta
végig futni, már több száz kilométer futás van a lábaimban. Sok sportot kipróbáltam az utóbbi
években és mostanra találtam meg azt a hármat (futás, crossfit, pilates), amikkel azonosulni tudok és
minden izmomat megmozgatják. Akik pedig ezek mögött a edzések mögött állnak, fantasztikus
szakemberek, egyik edzésen sem érzem magam egyedül (jó, futni egyedül szoktam 🙂 ). Hálás vagyok
értük.

Nincs még vége az életmódváltásomnak. Sőt! Ez egy élethosszig tartó folyamat, egy életmód.

Szeretek mozogni. Szeretek élni és tenni, amiben hiszek.