6 perc olvasási idő

Így még nem mentem futni, főleg nem versenyre. Múlt héten vasárnap volt a 19 km-es túra, hétfőn crossfit edzésre mentem és a kedd, szerda, csütörtök, péntek mozgás nélkül telt el. Ilyen még nem fordult elő azóta, hogy elkezdtem futni. Egy héten legalább kétszer, de inkább háromszor ki szoktam menni. Kedden még úgy éreztem, hogy a túra és az edzés eléggé a lábamban van és inkább pihentetném. Viszont szerdától olyan rossz idő volt, elsősorban az esőre gondolok, mert a hideg nem akadályozhat meg a futásban. És ráadásul sikerült is benyelnem valamit, ami eldugult orral, orrfújással, valamint néha tüsszentéssel járt.

Őszintén szólva jobban izgultam most emiatt a verseny miatt, mert hiányoztak a hétköznapi edzések.

A verseny előtt egy nappal átvettem a rajtszámot. Még aznap este a telefont nézegettem már, de ilyen félálom közben kb és előjött egy bejegyzés, hogy a Hospice Alapítvány jelképét, egy nárciszt lehet viselni a rajtszámon. Nem volt kérdés, hogy viselni akarok én is. Nagy segítség voltak, amit Anyáért tettek az utolsó óráiban.

A verseny napján persze nem sikerült felkelnem az ébresztőre, mert már sokkal hamarabb felébredtem ? Nagyon izgatott voltam. Elmentem még bevásárolni, takarítottam, aztán kb 10 órától már csak a versenyen jártak a gondolataim. A szokásos mogyoróvajas banán az lecsúszott és a motivációs zenék és videók a megfelelő lelkiállapothoz.
Gondban voltam tényleg, hogy most mégis hogy öltözzek fel. Ez volt az első hideg futásom. Így hát hosszúujjú nadrágban mentem, technikai pólóban és rajta egy hosszúujjú futópólóban. Egy táskában vittem magammal egy váltás pólót, sálat, sapkát és egy vastagabb pulóvert.
Mire az 56-osok terére érkeztem, már gyönyörűen sütött a nap, felhő alig volt az égen. Megkerestem a Hospice sátrát. Nagyon kedvesek voltak, kitűztek a rajtszámomra egy nárciszt és kaptam egy karkötőt, nem vagy egyedül felirattal. Pár szót váltottunk még, aztán sok szerencsét kívántak és megkerestem a csomagmegőrzőt. Nagyon jól szervezett volt, különböző színű jelzéssel ellátott sátrak voltak és olyan színű karszalagot is adtak. Így nem kellett nagyon keresgélni a végén, hogy hol is van a lerakott cucc.

Elindultam a rajthoz, még volt 25 perc. A nárciszra néztem, aztán az égre és hát könnybe lábadt a szemem. Éreztem a gondviselést.
Szóval valahogy a közös bemelegítésről lemaradtam, így önállóan melegítettem be, aztán beálltam a rajtfolyosóba. Túlságosan előre álltam, így hátrébb mentem csöppet. Rengeteg iskolás volt egyenpólóban. A konferáló azt mondta, hogy több ezren neveztek erre a távra.
Szépen teltek a percek, aztán egyszercsak megszólalt a duda.
Jó néhány másodpercnek el kellett telnie, mire áthaladtam a rajtvonalon. A Hősök terét futottuk körben először. Nagyon nagy élmény volt, mindkét oldalon nézők százai bíztatták a futókat. És egyáltalán, olyan helyen mindig is szerettem futni, menni, ahol a mindennapokban nincs rá lehetőség. Az első kilométeren azért éreztem, hogy kimaradt minimum két futás a héten. Hirtelen azt sem tudtam, hogy hogy vegyem a levegőt. Hideg is volt, de közben már hőt kezdtem el termelni, fura volt. A pulóveren zipzárt lehúz, hosszúujjakat feltűr, bemelegedtem.
A Városliget ezen részét már tök jól ismerem. Az eddigi 3 versenyem, mind ezeken az útvonalakon ment végig. Az első kilométernél volt egy visszafordító. Néhány nem könnyűléptű középiskolás el sem futott a fordítóig, hanem jó pár, akár száz méterrel is hamarabb konkrétan átjöttek a másik oldalra és úgy mentek tovább, nagy örvendezések közepette, hogy mekkora ötlet volt ez. Persze nem hibáztatom őket, hisz nekik valószínűleg egy kötelező program volt ez a szombat, biztos egy tesi ötösért.
Ahogy visszafordultunk azért látni lehetett most már, hogy tényleg több ezer emberről van szó, csak ennél a távnál. Minden korosztály képviseltette magát. Jó volt látni, hogy ennyien futunk egyszerre.
A 3. kilométernél megint egy visszafordító volt, de oda eljutni nem éreztem annyira könnyűnek. Most tűnt csak fel, hogy a Városligetben van egy jó kis emelkedő. Máskor fel sem tűnt, de most hogy felfelé kellett futni, azért megéreztem.Valahol a középmezőnyben futhattam, vagy csak odaképzeltem magam a fordító után szembe futó tömeggel összehasonlítva a helyemet.
A 4. kilométer környékénél Dj Dominique volt kitelepülve a pultjával és mikforonnal. Bíztatott minket az utolsó kilométeren. Az érzés megvan, hogy tök jó számok szóltak, de most csak Dr Albantól a Sing Hallelujah ugrik be, hogy tutira volt. Ahogy elhaladtam előtte, még egy pacsit is nyomtam neki. ?
Ahogy a végső kanyarba befordultam az utolsó 100 méteres felirattal, megpillantottam az órát, ami a 32. percben járt. Jobban kezdtem szedni a lábamat, hogy nehogy átlépjem a 32-est. A nevemet újra hallottam, ahogy áthaladtam az időmérő fölött. Riska tehénnek még adtam egy pacsit, ahogy átléptem a célvonalon ?

Megdöntöttem a múltkori rekordomat: 31:24 alatt sikerült lefutnom ezt a távot. Nagyon jó érzés volt. Hazafelé a Hospice-hoz beszaladtam még, megmutattam az érmet. Gratuláltak, pacsiztunk.
Eddig nem vettem részt sem nézőként, sem futóként ilyen futófesztiválon és egyáltalán, mint versenyen. Engem nagyon meghatott ez az egész. Már a rajtszám átvételénél izgatott lettem és alig vártam, hogy rajthoz álljak.

riskaerem

Azt kell mondjam, hogy még ha nem is futok olyan gyorsan és van hova fejlődnöm, inkább futok lassan egy versenyen, minthogy kihagyjam ezt az érzést, ami közben és utána következik.
A test és lélek diadalma ez. Leküzdeni saját magunkat és elhinni, hogy képesek vagyunk elérni a kitűzött céljainkat.

LefuTom