8 perc olvasási idő

Úgy látszik, hogy a borsodi futásaim mind esőben zajlanak. Tavaly októberben a miskolci Barátság Maraton 5 kilométeres távját is szakadó esőben tettem meg és most a maraton is esőáztatta lett. Persze, miután célba értem el is állt. No, de nem futok ennyire előre. 🙂

Az rajt előtti napokon tényleg rengeteg gondolat és érzés kavargott bennem. Persze milyen cikkeket kell ilyenkor olvasnom? Hogy meghalt két futó a maratoni cél előtt pár száz méterrel. Azért volt bennem egy ilyen félelem is. Túlsúlyos vagyok és több órán keresztül magas pulzusszámon tartani a szívet, ki tudja mi lesz. Bár nem volt baj a szívemmel sosem és az edzések alatt sem éreztem semmilyen mellékhatást, azért ez a táv már igencsak határokat feszeget mind fizikai, mind lelki szinten. Aztán valahogy péntek estére teljesen kiürült a fejem és nyugodtan feküdtem le aludni.
Másnap az első dolgom az ablakon való kinézés volt: esett. Pénteken bezzeg agyondícsértem az időjárást, hogy milyen gyönyörűen süt a nap, felhő alig az égen és másnapra ez teljesen eltűnt.
A szokásos kávé-zabkása reggeli elfogyasztása után jó 50 perc autózással megérkeztünk Tiszakeszire. Már állították a rajt-cél kaput, ám az eső még mindig esik. Tök érdekes volt, hogy pont a felhő szélénél voltunk. Tőlünk 15-20 kilométerre sütött a nap, mi pedig pont kaptuk az égi áldást. A rajtszám átvételekor meg is kérdezte a néni, hogy ebben az időben fogok futni? Naná! Mit gondolt? 😀 Azért 40 perccel a rajt előtt feltettem a kérdést, hogy most mit csináljak… Átöltöztem, és bemelegítettem.

Azért egy plusz töltést adott, hogy Bogár János ultramaratonistával álltam egy mezőnyben, aki 1991-ben megnyerte a Spartathlont, valamint hatszor nyerte meg a Bécs-Pozsony-Budapest Szupermaratont és még megannyi rekord írható a nevére.
Körülbelül 150 futó állt rajthoz, ebből 15-en indultunk a maratoni távra. A rajtnál már nem is éreztem, hogy esik az eső.
Minden futót egyszerre indítottak, 5, 10, 21.1, valamint 42.2 kilométereseket is. Nagyon visszafogtam magam a rajtnál, le is maradtam, hisz az eddigi 34 kilométerem után még nyolcat kell futnom, nagyon be kell osztani az erőmet. A település polgárőrei segítették a tájékozódást a faluban, amin belül volt kijelölve az 5 kilométeres szakasz. Kb. a harmadik kilométernél az egyik idősb polgárőr, cigivel a kezében biztat: “Öcsém, vedd fel a tempót, oszt lefogyol!” Annyira motiválóan hatott, hogy mit tehetettem, felvettem a tempót. 😀

Az első kör után volt még egy ötös a falu határain belül. Jól estek azért a kapuban álló nénik integetései, bátorító szavaik. A második kör után a félmaratonisták jobbra, a maratonisták balra folytatták az utat a Tisza gátján. Kb. a 14 kilométernél volt az első fordító. Nagyon jól éreztem magam közben, különböző történetek jutottak eszembe, dúdolós tempóval futottam. Aztán jött egy végeláthatatlan hosszú egyenes szakasz. Semmihez nem tudtam viszonyítani, így maradt a bevált kis szakaszos futás: mindig csak a következő ötösre, illetve kilométerre koncentrálok. Közben már kezdtek visszafelé jönni a félmaratonisták. Az ő fordítójuknál volt egy frissítőpont. Míg némi isot és banánt vettem magamhoz, megkérdeztem, hogy messze van-e még a maratonisták fordítója. A válasz: igen, elég messze, mert még senki nem jött visszafelé. Remek! Erőre kapva folytattam a futást.
Négy energiazselé volt nálam. Úgy terveztem, hogy 10 kilométerenként megeszek egyet és tök jó lesz. A kiírásban úgy szerepelt, hogy 4,5 – 5 kilométerenként lesz frissítőpont, ám nem ezt tapasztaltam. A 10 kilométeres zselésedést leváltottam arra, hogy ha megérzem az éhséget, megeszem egyet. Míg a félmaratont lefutottam tavasszal csak isoval, itt már más volt a felállás. Az első 15 kilométeren csak isot ittam és két zselét. A 25. kilométernél jött az első mélypont. Majdnem az egész kilométert végiggyalogoltam. Hirtelen fázás, némi fáradtságot éreztem, ám mentem tovább.
Ahogy közeledtem a fordítóhoz, a távolból kezdtek kirajzolódni a maratonisták. Mindegyikőjüktől kaptam biztató szavakat egymás után, ahogy haladtak el mellettem. Míg ők már a célhoz közeledtek, én a fordító felé róttam a kilométereket. “Mindegy mi van, ne add fel! Gyerünk, hatalmas dolgot viszel véghez! Hajrá! Hajrá!” Ezekkel a gondolatokkal folytattam az esőben a futást.

A huszonkilencedik kilométernél volt a fordító. Az ottani frissítőponton szólnak, hogy vérzek. Nézek körül magamon és látom, hogy a jobb mellemet kidörzsölte a póló és egy szép nagy vérfolttá kenődött szét. Volt már ilyen korábban is, le is ragasztottam duplán, de az eső teljesen leáztatta. No nem éreztem fájdalmat, így megfordultam és elindultam a cél felé. Utólag belegondolva, már bánom, hogy nem kértem az útra egy banánt. Ugyanis 16 kilométeren csak két frissítőpont volt…
A harmincadik kilométertől újra felvettem a tempót és gyönyörűen haladtam. 35-nél járok, amikor is keresem a szememmel a frissítő pontot, de sehol nem látom. Haladok tovább, de nem bírok. Eléheztem. Érzem, ahogy esik le a cukorszintem, zselém sincsen már, lassítok és gyaloglásba kezdek. Néhány lépés után újra futásnak eredek, de már hallucinálok is. Fura barna vonalat kezdek látni a szemem előtt, és akárhozva nézek, mindenhol látom. Újra gyaloglás. Most mit csináljak itt a pusztában? Sehol senki, mindentől távol vagyok. Meglátom a frissítőpont helyét, ahol egy kisteherautó áll. Összepakoltak már. Kérdezik, hogy beszállok az autóba? Mondom dehogy szállok! De van maguknál valami maradék? -kérdezem. Két pohár isot megittam, és adtak két kis csomag kekszet. Kérdezték, hogy van-e nálam telefon, hogy szóljak, ha valami baj lenne. Megköszöntem a csomagot és gyalogosan folytattam az utam. Miután erőre kaptam, újra futásnak eredtem.

38. kilométer. Már mindenki befutott rajtam kívül. Elengedtem magam, az idő eddig sem érdekelt, és már láttam, hogy nem fogok beérni az 5 óra 30 perces szintidőn belül. Az sem érdekelt, ha nem várnak meg. Éreztem erőt magamban és tudtam, hogy le tudom futni. Könnyekkel a szememben, elcsukló hangon kezdtem mantrázni, hogy lefutom, lefutom, lefutom! Egyre hangosabban és határozotabban, míg újra el nem értem a tempómat.
3 kilométerrel a cél előtt a polgárőrség autója jött elém, kérdezte, hogy jól vagyok-e, beszállok-e az autóba. Dehogy szállok! Itt vagyok a végén, biztos, hogy nem! Folytattam tovább.
Ahogy a gátról lekanyarodtam a faluba, kikapcsoltam a zenét. A polgárőrség autója beállt mögém és a maradék 500 métert így tettem meg. Harangszó és biztató szavak kíséretében közeledtem a célhoz. Megláttam a célkaput, mögötte a Páromat és Édesapámat, ahogy várnak. Közeledek, hallom a kommentátort: “Már nem sok van hátra. A 15. befutó, itt, ahol mindenki nyertes, aki a 42 kilométert lenyomja. Gyere Tamás! Gyere! Már csak 20 méter! Az már nem sok. Gratulálunk! Nagyon szép volt!”
Átlépve a célvonalat, a Párom nyakába borulva, fel sem fogva még, hogy mit vittem véghez, csak öleltem. És amivel még emlékezetesebbé tette számomra a napot, hogy életem első maratonjának befutóérmét ő akasztotta a nyakamba.

Így lettem hát túlsúlyos srácból maratonista, 5:31:43-as idővel.

0 kilométerrel a lábaimban, egy évvel ezelőtt döntöttem el, hogy maratonista leszek. Nem kevés túlsúllyal, amiből még maradt, felkészültem és rajthoz álltam. Túlsúllyal, hittel, akarattal küzdöttem fel magam a maratoni távra.

Hal Higdon maratonista idézetét éltem át 2017. szeptember 23-án: A maraton befejezésének büszkesége sokkal nagyobb, mint a maratonon elszenvedett összes fájdalom.