5 perc olvasási idő
A legutóbbi posztom óta sok minden történt és négy napig nem futottam. Jeleztek az égiek, hogy álljak meg pár napra és gondoljak át néhány dolgot magamban. Legyek rugalmasabb magammal szemben, a környezetemmel, a helyzetekkel. Mindezt úgy jelezték felém, hogy begyulladt a csípőm.
A 24 kilométeres futásom lelkileg sokkal jobban megviselt, mint testileg. Hatalmas küzdelem ment végbe bennem az ego és lélek között. Megijedtem, megrettentem, hogy a maratonra adott szintidő nem lesz elég nekem. Szomorúvá tett ez az utóbb kiderült fals felismerés. Hiába kaptam azt az instrukciót, hogy ne figyeljek az időre, csupán legyen meg a táv, nehezen tudtam elegedni azt a tudatot, hogy basszus, lassú vagyok. Ráadásul befészkelte magát az is a fejembe, hogyha még egyszer ezt a távot kell lefutnom, biztos kifutok (nahát!) a megadott időből. Aztán persze csöppet megnyugodva és átbeszélve a futást, megvilágosodtam, hogy még egyszer ez a táv már 48 kilométer lenne, az pedig azért hattal több, mint a maraton. Úgyhogy nyugodjak meg.
Persze ez az egész futás pörgött tovább a fejemben, mit és hogyan tegyek a felkészülés maradék heteiből még, hogy közelebb kerüljek a fejemben vizionált időhöz.
Egy nap pihenő után a 10 kilométeres táv simán ment. Teljesen laza futás volt, mindenféle megerőltetés nélkül. Már aznap délután éreztem némi nyomást a jobb csípőm felől, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Gondoltam, hogy csöppet meghúztam. Simán tudtam menni.
A másnapi edzés volt a fél perc sprint, 1 perc gyaloglás nyolcszor megismételve, plusz fél órás edzés otthon. Még mindig éreztem a nyomást a csípőmben, ám szintén nem foglalkoztam vele. Viszont ahogy teltek az órák, egyre jobban fájt. Olyanannyira, hogy este konkrétan rá sem tudtam már állni a jobb lábamra. A legegyszerűbb mozgás is nehezemre esett.
Jött az éjjel. Minden mozdulatra felébredtem a fájdalomtól, alig aludtam azon az éjjel. Reggel korábban indultam munkába is, hogy időben beérjek, mert konkrétan sántítottam. Az egyszerű vízszinten való gyaloglás is nehezen ment, a lépcsők megmászása pedig kész gyötrelem volt. Elkezdtem utánaolvasni, hogy mi lehet a baj.
A tünetek alapján egyértelművé vált, hogy begyulladt a jobb forgómnál lévő bursa (nyáktömlő, ami a csontos kiemelkedéseket fedi, azok kipárnázására szolgál). Remek! Hogy lehet csillapítani? Megszüntetni? Pihenés, jegelés, fájdalomcsillapító kenőcs, injekció. Még remekebb.
Mivel nem hiszek a véletlenekben és fogékony vagyok az ezotéria iránt, ezért utánakerestem, hogy milyen lelki okok vezethetnek a csípő fájdalmához. Amit leginkább jelez az az, hogy a test merevségéről informál és rugalmatlanságot mutat. Hosszan taglalja még az írás a különböző helyzeteket, amik kiváltó okok lehetnek.
Ahelyett, hogy orvoshoz rohantam volna (nem tudtam volna, mert menni alig bírtam), inkább a lelkembe mélyedve kezdtem kutatni.
Rengeteget olvastam és gondolkodtam az elmúlt napokban. Sokat segített Dan Millman: Erre születtél című könyve, amiből újra és újra elolvastam a rám vonatkozó fejezeteket. És csak úgy jöttek a felismerések, hogy igen, ezt is hogy csinálom, azt is, remek, meg még azt is. Nahát!
És ami még rendkívül sokat segített, hogy napi két reiki kezelést kaptam. Hihetetlen volt tapasztalni, hogy első nap, a kezelés után lángolt a csípőm. Aztán a második nap, ez a lángolás teljesen megszűnt, végigaludtam az éjszakát. A járásom egyre jobb lett. Bírtam menni, igaz éreztem még a csípőmet és a lépcsőzés is nehezen ment, viszont klasszisokkal jobban mentem. A harmadik napra pedig teljesen úgy jártam, mint akinek semmi baja sincs. A láng a csípőmből teljesen eltűnt. Szinte hűvös lett már. Eltűnt a gyulladás.
Amin nagyon sokat gondolkodtam a futással kapcsolatban, és erősödött bennem az érzés, hogy a futásaim belső utak. Nem kifelé futok, hanem befelé. Nagyobb hangsúlyt fektetve a lélek fejlődésére, mintsem az elért eredményekre. Persze büszke vagyok rá, amikor egy addig elérhetetlen célt érek el, sőt át is lépem azt, ám ne felejtsük el, amit pont múlt hét szerdán posztoltam a Békés harcos útjából, hogy az út az, ami boldoggá tesz, nem a végcél.
Az első maratonomra készülök. A cél, hogy lefussam. Elengedtem az időt, nem stresszelek perceken, főleg nem másodperceken. Az eddigi eredményeim és edzettségem alapján is simán a szintidőn belül futom le a maratoni távot.
Nem hajtok serlegekre, helyezésekre. Nem vágyok a futásért materiális vagy virtuális elismerésekre. A tapasztalatomat osztom meg, hogy hogyan jutok el 0-tól a 42.2 kilométerig.
És igaz, hogy nem versenytempóban és két nap csúszással, de lefutottam a soron következő hosszú távot.