5 perc olvasási idő

Sosem voltam könnyű léptű. Hányszor kezdtem ezzel bekezdést az utóbbi években? Számtalanszor. Annak az okát pedig, hogy ez miért volt így, sosem kutattam igazán. Az edzésterv, étrend kombóra esküdtem mindig, ám nálam ez csak ideig-óráig működött. A jojó effektus tökéletes mintája voltam.
2017-ben találkoztam először azzal, hogy az evés mögött milyen lelki okok húzódhatnak meg, írtam is róla akkor egy bejegyzést.

A tény tudása, hogy van valami más, ami meghúzódik az evés mögött, még nem oldotta meg a problémámat. Viszont elkezdtem keresni, hogy mik lehetnek azok az okok, amik miatt a jojó nálam mindig felmerült.

Körülbelül fél évvel ezelőtt találtam rá Forgács Attila: Az evés lélektana című könyvére. Olyan megvilágításba helyezi az étkezést, amire még sosem gondoltam. Május 6-án volt alkalmam részt venni a Be Smart Klub által szervezett előadásán,  ahol hallhattuk miért és ki eszik bennünk akkor is, ha nem vagyunk éhesek.

A könyv címlapján a Willendorfi Vénusz látható. Az előadás során többször visszacsatoltunk rá, hogy ez a pici szobor egy ősi, evolúciós vágyunk megtestesítője, ami a mai napig bennünk él: bőségben élni.
Az őskortól elindulva haladtunk végig napjainkig, miken ment keresztül az emberiség és milyen hatással volt a civilizáltság az étkezésre, kultúrára, testsúlyokra. Míg a 19. században egy 230 kilós férfi abból élt, hogy kövér volt és cirkuszban mutogatták, mára sajnos a túlsúly egy általános állapot lett.

 

Rengeteg ok húzódhat meg a túlsúly miértje mögött.

Csak néhány példa az életemből: Amikor három műszakban dolgoztam a bioritmusom teljesen felborult. A napok összefolytak, az éjszaka ugyanolyan volt, mint a nappal és fordítva. Ezt az állapotot stresszként éltem meg. Az előadáson szó volt arról, hogy régen, amikor sűrűbben fordultak elő háborúk és nem volt ennyire a szánk elé téve az étel, bizony komoly erőfeszítésbe került ételhez jutni. Így kialakult bennünk egy olyan ösztön, hogy ha krízis van, enni kell.
Ezen ösztöntől vezérelve nyúltam az ételhez és plusz kalóriákhoz. A háború nem kint zajlott, hanem bennem. A három műszakos munkarend krízist okozott bennem. Az étkezés nyugtató hatását pedig mindnyájan ismerhetjük.
Ezek az étkezések egyenes arányban növelték a testsúlyomat. Egyedüli kiutat csak abban láttam, hogy olyan munkahelyet választok, ahol normál munkaidőben dolgozhatom.

Gondolhatnánk, hogy oké, munkahely váltás pipa, 8-tól 4-ig dolgozom, beáll a bioritmus, akkor innentől jöhet az ideális testsúly és alkat. Nem így volt.

A krízis ettől még nem oldódott meg. Egy csatát ugyan megnyertem, de a háborút nem.  A konfliktusos helyzetekben, a megküzdési módok hiányát véltem felfedezni és megérezni magamon. Olyan szituációk jöttek az életembe, amiket valamilyen oknál fogva nem akartam megoldani, sem beleállni, sem döntést hozni. Egyszerűen csak hagytam, hogy legyen és sodródjak.
Ez volt a következő pont, a magamra pakolt zsírréteget védőpáncélként használtam. „… a hájrétegek védenek meg a külvilág támadásaitól. A rétegek felfogják a sértéseket, tompítják a külső káros hatások erősségét. A testes embernek nincs szüksége közvetlen lelki védekezésre, a fizikális adottság eleve megvédi őt. […] A kövér személy ugyanakkor fizikális védettség élményében részesül. A zsírszövet ezért pszichés védőfalként is működik.” (Forgács Attila: Az evés lélektana, 2018. 133 p.)

Jómagam is úton vagyok.

Hogy hogy találtam ebből kiutat? Tudatosság az első, amit használok. Tudatosítani magamban, hogy az én döntésem az, hogy az egyes ételeket megeszem-e vagy sem, illetve, hogy miért. Tényleg fizikailag vagyok éhes, vagy a lelkem áhít valamire? Ha az utóbbi, akkor mire? Milyen élethelyzetben vagyok most, ami miatt ahhoz az ételhez nyúlnék? Vagy csak nyugalmat keresek bennük?

Az önismeret is rengeteget hozzásegít ahhoz, hogy másképpen viszonyuljak az evéshez. Szeretem ezt az utat minden nehézségével együtt.

Bevallom nem mindig könnyű. Sőt, néha kifejezetten nehéznek érzem. Régi hiedelmek elhagyása most az utam. A hitem azonban erős magamban.
Amit a legjobban élvezek az utazásban, azok a felismerések. Amikor a spontaneitás szabadsága átjár, hogy másképp is dönthetek. Nincs jó és rossz döntés – döntés van. Abból pedig kihozni a legtöbbet.

Ez egy olyan téma számomra, amit a saját bőrömön is tapasztaltam. A túlsúlyom ébresztett rá arra, hogy ki is vagyok én. Hiszem, hogy a túlsúly valamely lelki rezdülésünk manifesztálódása. Így ennek a bejegyzésnek biztosan lesz még folytatása.