5 perc olvasási idő

Hallottatok már erről az anedoktáról, amiben Gandhi tanácsát kérik, ám mégsem ad, aztán mégis? No, erről később. 
Szóval volt idő, amikor hasonlóan éreztem magam. Akik már jó ideje kíséritek az utamat, emlékezhettek rá a posztjaimból, hogy ez az év milyen nagy érzelmi amplitúdókkal zajlott nálam. Januárban elkezdtem készülni egy félmaratonra, 12 kilométer lett belőle. Nyáron szintén elkezdtem készülni egy félmaratonra, semmi nem lett belőle, vagyis de, két 10 kilométeres szervezett futás. 

Ebben az évben visszakúsztak rám a korábban lefaragott kilók. Ezért egy bizonytalanság és lelkiismeret-furdalás keringett körbe mindig, hogy a posztjaimmal a tudatos, életre hívom fel a figyelmet, miközben a megjelenésemmel nem ezt demonstráltam. Eltűntem, lelkiismeret-furdalásom lett, hogy olyat közlök, amit csak szavakban képviseltem, tettekben nem. Volt egy elképzelés a fejemben, hogy mi a célom, de ezek ott is maradtak: a fejemben. Nyugtattam magam, hogy fejben tök jó vagyok, pedig belegondolva, pont hogy nem, hisz akkor a gondolatokat tettek követték volna.
A tudás és cselekvés között volt a leggyengébb a láncszem.

Elhatározhatjuk,

hogy javítunk étrendünkön vagy rendszeresebben mozgunk, meg is akarjuk tenni, vágyunk az eredményre, még elképzelésünk is van arról, miként hajtjuk végre. De várjuk ki a bensőnkből felhangzó engedélyt, mielőtt belefognánk. Várjuk meg, míg indíttatást érzünk, várjuk meg, míg eloszlik a félelem, az önbizalom hiánya és a bizonytalanság. Semmi sem változik, míg nincs bennünk akaraterő, hogy végigcsináljuk. Belső ellenfeleink nem tágítanak, míg szembe nem nézünk velük, amíg a bensőnkben lesben álló félelmek vagy bizonytalanságok ellenére is meg nem tesszük, amit helyesnek és szükségesnek érzünk.”

Dan Millman – Rendkívüli pillanatok

Sok-sok coaching ülés, olvasás, elvonulás történt idén, hogy megleljem a válaszokat. Belekeveredtem egy gondolatspirálba és nehezen tudtam kitörni belőle. Agyaltam, mindenen. Aztán egyszer csak rájöttem, hogy tök egyszerű a válasz: csináld. És ahogy ez így belém ötlött, mindig a “just do it” jött elém és jön elém folyamatosan újabb és újabb lendületet adva a folytatáshoz. A képlet egyszerű: kanapén fekve nem lehet maratont futni. 

Így most újra a helyemen érzem magam; azt tanulom, amit szeretek, ami érdekel; azt teszem, amit szeretek, újra nekilendülve annak, hogy visszanyerjem a versenysúlyomat és jövőre újabb hosszú távokat tegyek a lábaimba és a lelkembe. 
És hogy mit is akart Gandhival és a cukorral?

Jöjjön az anekdota:

Amikor Mahatma Gandhit már nagy tisztelet övezte az emberek körében, sokan kértek tőle tanácsot az élet számos területén felmerülő problémáik megoldására. Egy napon Gandhit egy asszony látogatta meg gyermekével. A kisfiú nap mint nap tömte magába a cukros ételeket, és édesanyja komolyan tartott tőle, hogy az egészsége hamar tönkremegy. Azonban hiába szólt neki rendszeresen, hiába tiltotta meg a kisfiúnak a túlzott cukorfogyasztást, szavai süket fülekre találtak: a kisfiú, amikor csak lehetősége nyílt rá, tömte magába a cukros ételeket.

Mahatma Gandhi

Végső elkeseredésében az asszony abban bízott, hogy a bölcs vezető, Mahatma Gandhi szavainak olyan súlya van, hogy ha kisfia tőle kapja az intelmeket, akkor sikerül leszoktatni a gyermeket egészségének rombolásáról. Meglátogatta hát Gandhit a kisgyermekkel, és elmondta neki a problémáját.

Kérlek, Mahatma, mondd meg a gyermekemnek, hogy ne egyen cukros ételeket, mert tönkreteszi az egészségét.”

Gandhi ekkor egy pillanatra elgondolkodott, majd így szólt:„Gyertek vissza két hét múlva.”

Az asszony meglepődött ezen a válaszon, de tudomásul vette a bölcs ember szavait. Nem volt könnyű eljutni Gandhihoz, hosszú utat tettek meg idáig, de nem panaszkodott, csak értetlenül elbúcsúzott, majd kisfiával együtt távozott.

Eltelt a két hét, és eljött az ideje az újabb látogatásnak. Az asszony ismét útnak indult kisfiával, bízva abban, hogy ezúttal nagyobb sikerrel jár, mint az első alkalommal. Újra megtette vele a hosszú utat Gandhihoz, és reménykedve lépett a bölcs ember szobájába. Gandhi ekkor a kisfiú szemébe nézett, majd így szólt: „Ne egyél cukrot. Nem tesz jót az egészségednek.”

A kisfiú a bölcs Gandhi nagy csodálója volt, és szavainak súlya volt a lelkében. Megfogadta, hogy lemond káros szokásáról, és odafigyel az egészségére. Édesanyja nagyon hálás volt Gandhinak, de egyúttal értetlenkedett is magában, hogy miért kellett kétszer megtennie ezt a nagy utat. Összeszedte hát a bátorságát, és így szólt: „Nagyon köszönöm Mahatma a segítségedet! De mondd, ha csak ennyi kellett, miért nem tudtad két héttel ezelőtt elmondani ugyanezt?”

Gandhi ekkor mosolyogva így válaszolt: „Akkor még nem volt semmi alapom arra, hogy tanácsot adjak a fiadnak – még én is ettem cukrot.”