6 perc olvasási idő

Amikor megtalálom a következő LefuTomTúra helyszínét, előtte mindig bejárom. Szeretem felfedezni, hogy mégis merre viszem majd a csatlakozottakat. Így történt ez most is. 
Zebegénnyel már rég óta szemezek. Jobban mondva az áprilisi Panorámafutás óta, aminek beszámolója ITT olvasható. Akkor csak a 12 km-es távon futottam, így nem jutottam el Zebegényig, ameddig a félmaratonisták, viszont nagyon tetszett a Dunakanyarnak ezen része és vonzódást éreztem ehhez a vidékhez. 

Havas Boldogasszony plébániatemplom

Zebegényre 50 perc alatt jutott el a vonat. Az állomásról indulva elénk magasodott a község jelképe, a templom. 
Elfelejtettem itinert nyomtatni, így a modern kor vívmányait használva kezdtünk neki a túrának. A telefonon követve utunkat, figyelve a turista jelzéseket. 

Templom. Számomra mindegyik egy különleges kapcsoló az éghez. Megérkezünk és ámulunk. Az utunk a templomtól jobbra máris közelebb visz az éghez. Egy apró szerpentínen indulunk az első emelkedőn. Hátra-hátra nézve egyre gyönyörűbb panoráma rajzolódik ki mögöttünk. A hegytetőn a történelmünk emlékei elevenednek meg. Fent egy szobor, Krisztus fejét ábrázolva fogad minket. Országzászló és emlékmű emlékeztet minket hőseinkre. Innen továbbhaladva bejutunk az erdőbe.

Az első gondolatom, ahogy haladtunk, egy óriási szabadság érzés volt. Tág, széles erdei út visz egyre mélyebbre. Ahogy megérkezünk a Földre, hirtelen nem is tudjuk merre nézzünk, annyi szépség és tág tér vesz körül minket. És csend. Ami meglepő volt számunkra, hogy ritkán lehetett hallani madarakat. A lélegzetünkön kívül néha csak a nyári szellő egy-egy simítását lehetett hallani, ahogy a fák leveleit érintette. Béke volt rajtunk és izgatottság. 
Az erdőből kiérve a bejegyzés tetején látható panoráma tárult elénk. Kiérve a biztonságot nyújtó fák közül a világosságra. Innen egy érdekes részen haladtunk tovább, egy csapásréten. Középen nyílt mező egy-egy hagyásfa színesíti a legelőt, két oldalon pedig erdő. Régen itt hajtották keresztül a csordákat a vásárra. Nem nagy távolság volt, de érezni lehetett a nyár igazi zamatát. Friss erdő és legelő illat vett körbe minket, ahogy a nap vállunkra tette kezét és forró érintésével támogatott. 

E legelő betorkollik vissza az erdőbe egy lejtő kíséretével. Egyik izgalmas pár méterünk volt ezen a szakaszon. Az erdőből eléggé hangos levélre és ágra lépő hangokat hallottunk. A fáktól azonban semmit nem láttunk, de füleltünk. Biztosan egy őz lehetett, mert röfögést nem hallottunk. Mindenesetre érdekes az elme és a test. Nem láttuk, hogy mitől “félünk”, ezért nem is tudtuk megnevezni. A testünk e “veszélyhelyzetre” úgy reagált, hogy adrenalin pumpálódott szét bennünk, felkészítve minket az esetleges menekülésre. Persze ilyesmire nem került sor, de érdekes volt érezni ezt. 
Hányszor fordul elő velünk az életben, hogy félünk? Meg tudjuk fogalmazni pontosan, hogy mitől félünk? Vagy hagyjuk az elménket kalandozni és ezerféle rémképet felvonultatni? Nevezzük meg, hogy mi az, amitől félünk. Nem elég az, hogy  egy helyzettől. Pontosan abban az adott helyzetben mitől félsz? Nevezd nevén.

Mr Szurikáta pózol

Még hátra-hátranéztünk, ahogy elhagytuk ezt a részt és újra az erdő mélyére jutottunk. Meg is állapítottuk, hogy ez azért izgalmas volt. 🙂 
Az erdőben újra nagy terek vettek körül minket. Majd lassan elérkeztünk Törökmezőre. Itt van egy Margitszigeten is lévő mini állatkert, néhány állattal. Szurikátáéknál a pózolás az ment.

Törökmezőt elhagyva utunk egy izgalmas ösvényen haladt tovább. A Malomvölgyi-patakot több ízben kereszteztük és az átkelés köveken, ágakon történt. Engem annyira magával ragadott ez az egész, hogy még ott is átkeltem, ahol nem kellett volna, aztán néhány 10 méter megtétele után vissza, mert nem arra kellett haladni. 🙂 
Mennyire hozzá vagyunk szokva a járdához, a járművekhez. Nekem ez óriási élmény volt, hogy köveken, még ha meg is csúsztam, kellett átkelni a patakon. 
Majd jött egy számomra nehezített rész. Egy nagyon keskeny ösvényen kellett haladni, olyannyira keskeny, hogy két oldalon a csalán igencsak elterjedt. 🙂 Természetesen a melegben rövidnadrág volt rajtunk és menni vagy nem. Nem mondom, hogy össze lettem csipkedve, de nem tudtam minden csalánt elkerülni. Emlékeim szerint gyerekkoromban történt ilyen legutóbb. Falusi gyerekként elkerülhetetlen volt, hogy ne érintsük, lépjünk bele egy-egy csalánba, most pedig tökre aggódtam, hogy jajj mi lesz. 🙂 

Már csak pár kilométer következett az erdőben, követve a patakot és lassan elkezdtek látszódni a házak. Az erdei ösvény műútra vált és visszatértünk a templomhoz.
A élet metaforájaként éltem meg ezt a túrát. A templomnál indult és ott is ért véget. Az utunk gyönyörű szinusz görbét ír le, hol fent vagyunk, hol lent. Vannak benne izgalmak, van, hogy az adrenalin elárasztja a testünket és hátra-hátranézünk, pedig előre élünk és megyünk. A boldogság érzése, hogy csak azért teszek meg valamit, mert örömet okoz. A nehéz, csalános útszakasz; nem állhatok meg, csak azért mert csalán vesz körbe. Még ha kellemetlen is, haladnom kell tovább, mert csak így jutok el a célomhoz.

Hogyha szeretnéd átélni ezen vagy hasonló élményeket, csatlakozz a következő LefuTomTúrához. Az alábbi gombra kattintva megtalálod az esemény részletes leírását: