3 perc olvasási idő

Mindig is egyedül futottam. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor fordult elő velem az elmúlt másfél évben, hogy másod-, vagy többedmagammal futottam együtt. Így igazán azt sem tudom megmondani, hogy milyen csapatban futni. Viszont az egyedül futás okozza számomra a futás igazi élményét.

A hosszútávfutás volt az, ami megtanította és nyomatékosította bennem, hogy csak a cselekvés visz előre a kijelentésekkel ellentétben. Itt nincs mellébeszéd. Határozott igen vagy nem létezik. A szürke egyik árnyalata sem opció. Nincs olyan, hogy kicsit futok, kicsit nem. Attól, hogy kimondom: lefutom, még nem teszem megtörténtté. El is kell indulnom.

Elindultam.

Egyedül. Azóta is ragaszkodom a magányos futásokhoz. Hogy miért? Mert igazi belső utazásként élem meg az adott perceket, illetve órákat. Ilyenkor győzöm le magam minden egyes alkalommal. Nincs két egyforma futás. Leginkább ez a fajta küzdelem a maratoni felkészülésemen volt. Sokszor írtam, hogy mérföldkő az a felkészülés az életemben. Volt, hogy nem ment minden úgy a felkészülés alatt, mint terveztem. Például egy lelki probléma a testemben jelzett. Itt írtam erről: Lassíts. Gondold és értékeld át. Majd menj tovább.

Úgy érzem, hogyha valaki mellettem fut a hosszútávokon, feladom a távot. Panaszkodni kezdek neki: meleg van, szomjas vagyok, éhes vagyok, nem bírom, leülök. Így viszont, amikor Budakalász felől futottam vissza, át a Megyeri híd alatt, homlokomat törölve, sehol egy teremtett lélek, csak magamra számíthattam. Vagy hazáig gyaloglok és elmegy az egész napom. Vagy fogom magam és hazafutok. Egy maraton várt rám, nem volt kérdés, futok. Így erősödött bennem az elszántság, az akarat, a tenni akarás. Letettem, amit le kellett, mentem, mert akartam.

Oly sok mindent kell tanulnom még magamról. Rá kell jönnöm, hogy ez egy örökös küzdelem magammal. Ez pont a havas futáson kavargott bennem. Nincs olyan, hogy út vége. Nincs olyan, hogy megérkezés. Ez egy olyan folyamat, ami mindig is napirenden lesz és van. (Egy későbbi posztban ezt részletesen kifejtem, hogy pontosan mire is gondolok itt.)

Azóta is egyedül rovom a kilométereket. Minőségi énidő, mind testileg, mind lelkileg. Dórával (akinek történetét itt olvashatjátok) egyik nap pont erről beszéltük, hogy kinek mit jelent a magányos futás. Ő így nyilatkozott: Pont az egyik lényeg nekem a futásban, hogy kiszakadok az egész napi zsizsegésből, az olasz családomból. Meg felkészülök a nap további részében a nyüzsgésre.

Nem mondom, hogy nincs meg a hangulata egy nagyszabású, tömeges futásnak. Meghatódtam, amikor a tavalyi Vivicittán végignéztem a rakparton és végeláthatatlan színes kavalkád futotta együtt a kilométereket. A maratonnál viszont, ahol összesen csak pár száz induló volt, abból is 15 maratonista, pont a hosszútávfutás igazi érzését adta meg nekem. Ahogy a Tisza gátján a szakadó esőben egyedül vagyok és csakis magamra számíthatok. Hatalmas katarzist okozva.

Találd meg, hogy számodra mi okoz örömet, legyen szó, baráti, csoportos futásról vagy magányosról. Mozogj, fuss. Tedd megtörténtté!